Patokrácia világméretekben: A kapitalizmus és imperializmus uralma, kollektív traumák – és a kiút a tudásalapú jóléti jövő felé
Bevezető
A 21. században tanúi vagyunk annak, hogy a patokrácia – vagyis a pszichopaták által irányított hatalmi rendszerek – egyre inkább eluralkodik globális szinten. Néhány gátlástalan vezető és mamutcég kezében soha nem látott mértékű hatalom és vagyon összpontosul, miközben emberek milliárdjai szenvednek nélkülözést és jogfosztottságot nap mint nap. Az utóbbi években teremtett új vagyon közel kétharmada a világ leggazdagabb 1%-ához került, míg a maradék 99% alig részesült belőle. Ez a brutális egyenlőtlenség nem véletlen baleset, hanem a kapitalizmus és imperializmus által fenntartott rendszer eredménye.
Ennek az igazságtalan világrendnek a következményei a mindennapjainkban is érezhetők: ma csupán az emberiség 20%-a él szabad országban, míg 42%-a részben szabad, 38%-a pedig nem szabad rezsimek alatt nyög. Ráadásul a globális szabadságindex egymás után 18 éve romlik – tehát a demokratikus intézmények visszaszorulóban vannak, és autoriter, patokrata tendenciák erősödnek világszerte.
Mégsem szabad beletörődnünk ebbe a helyzetbe: világszerte közösségek ébrednek rá a közös cselekvés erejére, nemzetközi szolidaritási mozgalmak formálódnak, és egy tudáson, jóléten és igazságon alapuló jövő képe bontakozik ki. Ahhoz azonban, hogy ezt a jövőt felépítsük, előbb szembe kell néznünk a problémák gyökereivel – éles kritikával és még élesebb eltökéltséggel. Ideje cselekvésre sarkallni magunkat: a hétköznapi embereket és a közösségi vezetőket egyaránt, hogy együtt lépjünk fel a patokrácia ellen és egy emberségesebb jövőt teremtsünk.
Patokrácia: pszichopaták a hatalomban
A patokrácia fogalmát Andrzej Łobaczewski lengyel pszichiáter alkotta meg a totalitárius rendszerek természetének leírására. Lényege:
olyan kormányzati vagy szervezeti struktúra, amelyben pszichopátiás jegyekkel bíró egyének kerülnek döntéshozó pozíciókba, és a társadalom irányítása a beteges személyiségű vezetők kezébe csúszik át. Ezek az emberek – biológiai vagy személyiségbeli torzulásaik miatt – empátia és lelkiismeret híján cselekszenek, és kizárólag a hatalomvágyuk, illetve torz ideológiájuk vezérli őket.
Az így kialakuló patokrata rezsimben a normális erkölcsi értékek a fejük tetejére állnak: ami korábban jó és humánus volt, azt gyengeségnek bélyegzik, ellenben a kegyetlenséget, hazugságot és korrupciót elfogadottá vagy egyenesen kívánatossá teszik.
Łobaczewski szerint egy teljesen kiépült patokrácia nem más, mint egy totalitárius állam, ahol a kormányzat saját népe ellen fordul. Ilyenkor a hatalmon lévő pszichopata kisebbség beleavatkozik minden társadalmi intézménybe, és a hagyományos erkölcsöt az ellenkezőjére fordítja: a gátlástalanság erény lesz, a szolidaritás bűn. Gyakran valamiféle ideológiai maszk mögé bújnak – lehet ez nacionalizmus, vallási fanatizmus vagy akár a “piac láthatatlan kezének” dogmája – de a lényeg ugyanaz: az ideológia csak ürügy a hatalom megszerzésére és megtartására.
A patokrata hatalom kedvenc fegyvere a manipulált nyelv: Orwell 1984-ében megírt “duplagondol” és hamis logika (paralogika) lesz a közbeszéd normája, így az emberek lassan elveszítik a képességet, hogy felismerjék a hazugságot és az igazságot.
Egy ilyen rendszerben a társadalom nagy része túszul esik egy szűk, pszichopata elitnek. A történelemben számos példát láttunk rá: legyen szó fasiszta diktatúrákról, sztálinizmusról vagy más rémuralmakról, a közös nevező az, hogy a hatalom birtokosai posztulált ideológiájukkal ellentétben valójában saját népüket zsákmányolják ki és tartják rettegésben. A patokrácia nem csupán politikai kategória: megnyilvánulhat kisebb közösségekben, munkahelyeken, sőt családokon belül is, ha a hatalmi egyensúly egy pszichopata személy javára billen.
E jelenség megértése azért fontos, mert rámutat: a rendszer szintű gonosz gyakran személyiségzavarok talaján szökkent szárba. Ahogy Łobaczewski írja, ha egy pszichopata kerül vezető pozícióba, az „járványszerű pszichopatológiát” indíthat el a társadalomban – az abnormális viselkedés ragályossá válik, és a normális emberek is kényszerűen alkalmazkodnak hozzá. A félelem légköre, a folyamatos propaganda és erőszak mind arra kondicionálják a társadalmat, hogy a patokrata uralmat elfogadja mint úgymond normális állapotot. Ez a pszichológiai hadviselés a lakosság ellen a patokrácia alapvető része.
Kapitalizmus és imperializmus: a patokrácia táptalaja
A patokrácia térhódítása szorosan összefonódik a jelenlegi gazdasági világrenddel. A globalizált kapitalizmus – különösen annak neoliberális formája – olyan struktúrákat hozott létre, amelyek valósággal tálcán kínálják a hatalmat a pszichopata hajlamúaknak. A profitmaximalizálás kíméletlen logikája, a "győzz bármi áron" mentalitás azt eredményezi, hogy a gátlástalanság gyakran kifizetődőbb, mint a becsületesség. Az ilyen rendszerben a lelkiismeret nélküli üzletembert ünneplik sikermodellként, és a társadalom egyre materialistább értékrendje a pszichopaták malmára hajtja a vizet.
Nem véletlen, hogy a nagyvállalatok felsővezetői között a kutatások szerint is felülreprezentáltak a pszichopata személyiségvonásúak – hisz épp ezen vonások segítik őket a könyörtelen versenyben. A következmény: a gazdasági elit jelentős része empátia híján hoz döntéseket, legyen szó elbocsátásokról, munkakörülményekről vagy a környezet kizsigereléséről.
A kapitalizmus felelőssége megmutatkozik a példa nélküli jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségekben. Ma a világ leggazdagabbjai olyan mértékben uralják a gazdasági erőforrásokat, hogy az már a politikai folyamatokat is deformálja. Amíg a szupergazdagok vagyonai naponta 2,7 milliárd dollárral gyarapodnak, addig 1,7 milliárd ember él olyan országokban, ahol a megélhetésük napról napra nehezebb, mert a fizetésük nem tart lépést az inflációval.
A dolgozók sok helyen azt tapasztalják, hogy hiába robotolnak napi 10-12 órát, mégsem tudnak kitörni a nyomorból, míg a vállalat tulajdonosai csillagászati bónuszokat vesznek fel. A rendszer a leggazdagabbaknak kedvez: adóparadicsomok, monopolhelyzetek, korrumpált politikusok hálózata biztosítja, hogy a status quo fennmaradjon. Eközben a világon mintegy 733 millió ember éhezik – azaz globálisan minden tizenegyedik ember nem jut elegendő élelemhez.
Elképesztő morális ellentmondás, hogy a Föld elegendő erőforrást kínálna mindenki jóllétéhez, mégis százmilliók alapvető szükségletei nincsenek kielégítve, mert a javak elosztása extrém igazságtalan. Az ilyen fokú egyenlőtlenség és tömeges nyomor nem hibája, hanem terméke a jelenlegi globális kapitalista rendszernek. A patokrata elit számára ez nem probléma, hanem éppenséggel cél: egy megosztott, kiszolgáltatott, olcsó munkaerő-tömegekből és egy hatalmas vagyon fölött rendelkező szűk csoportból álló világ.
Az elnyomó gazdasági struktúrák mellett a politikai és katonai imperializmus is a patokrácia eszköztárába tartozik. A történelem folyamán a gyarmatosítás és az azt követő neokolonializmus erőszakkal és megtévesztéssel igázottt le nemzeteket és egész kontinenseket, hogy az erősek a gyengék erőforrásait saját hasznukra fordítsák. Ma is számos formában él tovább az imperializmus: multinacionális vállalatok diktálnak feltételeket szegény országoknak, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által szorgalmazott szerkezetátalakítás sokszor a helyi lakosság további nyomorba taszításával jár, és persze a nagyhatalmak geopolitikai játszmái – proxy-háborúk, puccsok támogatása, erőforrásokért indított inváziók – is mind az imperialista logika megnyilvánulásai.
Ennek ára felbecsülhetetlen emberi szenvedés: háborúk, amelyek százezreket mészárolnak le, és generációk traumáját okozzák; országok, melyek gazdasága és társadalma évtizedekre tönkremegy egy-egy konfliktus nyomán; kultúrák, amelyek elpusztulnak vagy beolvadnak a globális uniformizációba.
A modern imperializmus egyik legnyilvánvalóbb mutatója a globális fegyverkezés. 2022-ben a világ katonai kiadásai elérték a rekord 2240 milliárd dollárt – hihetetlen összeg, amit fegyverekre és hadseregekre költöttünk, ahelyett hogy az emberiség jólétére fordítottuk volna. A fegyvergyártó iparágak és hadseregek – melyeket gyakran a pszichopata hajlamú “héják” irányítanak – óriási hasznot húznak a konfliktusokból. Egy-egy háború mögött sokszor ott találjuk a fegyverlobbit, az olaj- vagy nyersanyagvállalatokat, akik számára a háború üzlet.
Az ukrajnai háború vagy a Közel-Kelet véres konfliktusai is részben arról szólnak, hogy a nagyhatalmi érdekek és a profitlogika emberéleteket áldoz fel a geopolitikai sakktáblán. Tömegek kényszerülnek menekülésre: a háborúk és erőszak elől menekülők száma mára meghaladta a 100 millió főt – soha ennyi ember nem volt úton az erőszak elől menekülve a feljegyzett történelemben.
Ez a menekültválság egyaránt humanitárius tragédia és politikai kihívás, amelyet a világ országai kollektíven idéztek elő azzal, hogy hagyták elfajulni a konfliktusokat vagy épp maguk gerjesztették azokat.
Az ökológiai válság is szorosan összefügg az imperialista-kapitalista patokráciával. A klímaváltozást elsősorban a nagyipari tevékenység és a mértéktelen fosszilisenergia-használat okozza, ami mögött a profitérdek és a rövid távú szemlélet áll. Ijesztő igazságtalanság, hogy a világ leggazdagabb 10%-a adja az üvegházhatású gázok kibocsátásának közel felét, míg a legszegényebb fele az emberiségnek mindössze a kibocsátások 10%-áért felel. Ennek ellenére a klímakatasztrófa első számú áldozatai éppen a szegény és sérülékeny közösségek: szigetországok, amelyek lassan víz alá kerülnek; afrikai falvak, ahol elmarad az eső és éhínség tombol; dél-ázsiai nyomornegyedek, amelyeket ciklonok söpörnek el.
A környezetpusztítás és az éghajlatváltozás így a globális igazságtalanság újabb dimenzióját tárja elénk – és a patokrata vezetők bűnét is: ők azok, akik tudván tudva akadályozzák a hatékony klímavédelmet, tagadják a tudományos tényeket, és továbbra is a szennyező iparágak pártját fogják. Hiszen a rövid távú profit számukra fontosabb, mint az emberiség jövője. Ez a fajta öntpusztító logika is a pszichopata hatalomgyakorlás ismérve – mintha a világot irányító elit képtelen lenne a hosszú távú túlélés és jólét szempontját felfogni, vagy egyszerűen nem törődne vele.
Összességében a kapitalizmus és imperializmus mai formái intézményesült patokráciaként is felfoghatók. A rendszer jutalmazza a kapzsiságot, a kizsákmányolást, a megtévesztést – és bünteti a gyengéket, a szegényeket, a lelkiismereteseket. Ez a romboló mechanizmus világszerte pusztít: anyagi nyomort, politikai elnyomást és ökológiai katasztrófát hozva sokakra, miközben kevesek hiú dicsőségét és gazdagodását szolgálja.
Hatalmi struktúrák és kollektív traumák
A patokratikus hatalom és az általa működtetett kizsákmányoló rendszerek mély lelki sebeket, kollektív traumákat okoznak a társadalmak szövetén. Amikor egy közösséget háború, diktatúra, tömeges erőszak vagy évszázados elnyomás sújt, nem csak az egyének sérülnek – kialakul egy közös trauma, amely generációkon ível át. A múlt borzalmai – legyen az egy népirtás, rabszolgaság, holokauszt, kolonizáció vagy egy brutális diktatúra – beleégnek a kollektív emlékezetbe. Ezek a traumák sokszor látens módon tovább élnek: bizalmatlanságban, önértékelési problémákban, belső feszültségekben egy ország vagy népcsoport identitásán belül.
A pszichológusok és szociológusok rámutatnak, hogy a feldolgozatlan kollektív trauma újratermelheti az erőszakot. A bántalmazottból könnyen bántalmazó lesz, ha nincsen gyógyulás. Egy háborúból épphogy kilábalt nemzetben a bosszúvágy vagy a félelem légköre újabb konfliktusokat szülhet. Egy frissen felszabadult gyarmati országnak meg kell küzdenie a gyarmatosítás lelki örökségével: az alacsony önbecsüléssel, az intézményekkel szembeni bizalmatlansággal, az “oszd meg és uralkodj” politikája által szított belső megosztottsággal. Ha ezekkel nem nézünk szembe, a múlt szellemei kísérteni fognak – például posztkoloniális polgárháborúk, etnikai villongások formájában.
A modern korban is azt látjuk, hogy a világ számos pontján élnek emberek traumatikus stressz alatt. Egy WHO-tanulmány becslése szerint a konfliktusok által érintett területeken az emberek több mint 22%-a szenved mentális zavaroktól – depressziótól, szorongástól vagy poszttraumás stressz szindrómától – a háborús élmények következtében. Vagyis minden ötödik ember lelki sérült egy háború sújtotta közösségben.
Ez döbbenetes arány, amely rámutat: a háború és erőszak nem ér véget a fegyverek elhallgatásával. A traumák ott élnek a túlélőkben, az árvákban, a veteránokban – és hatással vannak a társadalom egészének működésére. A traumatizált társadalom bizalmatlan, könnyen manipulálható félelemmel, és gyakran erős kezű vezetőért kiált, aki rendet ígér a káosz után. Ezt a pszichés igényt lovagolják meg a patokrata vezetők: ők azt ígérik, megvédenek a további félelemtől, miközben uralmukat épp a félelem fenntartására építik.
Vegyük észre, hogy a patokrácia és a kollektív trauma egy ördögi kört alkot. A pszichopata hatalom traumát okoz, a traumatizált nép pedig – feldolgozatlan fájdalmában – sokszor újra egy pszichopata (vagy legalábbis autoriter) vezetőt juttat hatalomra, mert az “erős vezető” illúziója kapaszkodót nyújt a bizonytalanságban. Így fordulhat elő, hogy háborúkat és diktatúrát átélt nemzetekben évtizedek múltán is vissza-visszatér az autokrácia. A kollektív gyász és sérülés megfelelő kezelése nélkül nincs egészséges demokrácia. Ha a társadalom tagjai nem kapnak lehetőséget a traumáik kibeszélésére, gyógyítására (akár pszichológiai támogatással, akár igazságtételi mechanizmusok révén), akkor a múlt sérelmei melegágyai lesznek a jövő konfliktusainak.
A kollektív traumák társadalmi hatásainak mélyebb megértéséhez fontos idéznünk Vamık Volkan pszichoanalitikus és politikai pszichológus munkásságát. Volkan szerint a nagyszabású kollektív traumák – például háborúk, népirtások, kolonizáció, etnikai tisztogatások – nem pusztán egyéni szinten okoznak sebeket, hanem mélyen beépülnek a közösségi (vagy "nagycsoportos") identitásba is.
A "nagycsoport identitás" egy közös, érzelmileg átitatott kép arról, hogy egy adott nemzeti, etnikai vagy vallási közösség kicsoda, honnan jön, és milyen kollektív élmények határozzák meg őt. Volkan szerint amikor egy nagycsoportot súlyos trauma ér – például megszállás, népirtás vagy rabszolgaság –, akkor a közösség identitásának szerves részévé válik a "megsérült önkép" és az "átörökített sérelem".
Ha ez a kollektív trauma nincs feldolgozva — azaz nem történik meg a valódi gyászmunka, a megbékélés, az igazságtétel — akkor a sérelmek érzelmi energiája generációkon keresztül tovább él.
Ezek az "átörökített sebek" – ahogyan Volkan nevezi – gyakran új konfliktusok, bosszúvágy, vagy állandósult bizalmatlanság forrásai lesznek. Egy ilyen traumatizált közösség könnyen védtelenné válik manipulációval, szélsőséges ideológiákkal, és patokrata vezetőkkel szemben, akik épp a feldolgozatlan fájdalomra építik politikai hatalmukat.
Volkan azt is hangsúlyozza, hogy egy nagycsoport gyakran létrehozza azt, amit ő "bűnbakkeresésként" ír le: a traumáért külső vagy belső ellenséget jelölnek ki, így a fájdalom kezelése helyett újabb ellenségeskedésekbe sodródik a társadalom.
Ez a mechanizmus különösen veszélyes patokratikus rezsimekben, ahol a hatalom épp az ilyen megosztottság és sérelmi identitás fenntartásában érdekelt.
Vamık Volkan több konfliktus sújtotta térségben (pl. Ciprus, Izrael–Palesztina, volt Jugoszlávia) is közvetlenül dolgozott, és megfigyelte, hogy a béketeremtés igazi akadálya gyakran nem a politikai kompromisszumkészség hiánya volt, hanem a feldolgozatlan közösségi trauma.
Amíg a történelmi sérelmek be vannak fagyva, addig az emberek pszichológiailag nem képesek túllépni a konfliktusokon – és így a politikai megegyezés sem tartható fenn hosszú távon.
Összességében Volkan munkássága rámutat: nincs tartós béke és demokratikus fejlődés kollektív traumák gyógyítása nélkül.
A múlt fájdalmainak kibeszélése, a megbékélési folyamatok, az igazság elismerése – mind alapvető feltétele annak, hogy egy társadalom egészséges, ellenálló közösséggé váljon, amely nem újabb patokratikus rendszerek csapdájába sétál bele.
Gondoljunk csak a volt Jugoszlávia eseteire: a második világháború alatt elkövetett borzalmak emlékezete és a feldolgozatlan etnikai feszültségek a ’90-es években újabb háborúkhoz vezettek. Hasonlóképp, Ruandában a gyarmati időkből örökölt megosztottság és a korábbi atrocitások emlékei is hozzájárultak az 1994-es népirtás tragédiájához.
A hatalmi struktúrák sokszor szándékosan is kihasználják a trauma hatását. Az elnyomó rezsimek tudják, hogy a félelem bénító, ezért rájátszanak: rendszeresen emlékeztetik a népet a valódi vagy képzelt ellenség fenyegetésére, ezzel állandó stresszben tartva őket. Így a lakosság inkább tűri a szabadságjogok korlátozását is, csak biztonságban érezhesse magát.
A megfélemlítés kultúrája a patokrácia egyik tartópillére. A hatalom azt is megteszi, hogy nem engedi begyógyulni a sebeket: elhallgatja a múlt bűneit, meghamisítja a történelmet (gondoljunk a történelemkönyvek cenzúrázására vagy a hivatalos emlékezetpolitika torzításaira). Így a közösség nem dolgozhatja fel a traumát kollektíven, mert hiányzik az igazsággal való szembenézés. A szőnyeg alá söpört sérelmek azonban attól még mérgeznek tovább.
Mindezek fényében beláthatjuk, hogy a kollektív traumák gyógyítása és a hatalmi visszaélések megfékezése kéz a kézben jár. Ahol a társadalomnak sikerül feldolgoznia a múltat – például egy valódi megbékélési folyamat révén, mint Dél-Afrikában az Igazság és Megbékélés Bizottsága tette az apartheid után –, ott sokkal nehezebben ver gyökeret újra az elnyomás. Ahol viszont a sérelmeket kihasználják és feltépik politikai haszonért, ott ördögi spirálban ragadhat egy nemzet.
Globális összefonódások: a válságok világméretű természete
A patokrácia, a kapitalizmus, az imperializmus és a kollektív trauma jelenségei nem elkülönülten, hanem egy globális rendszer részeként jelentkeznek. A modern világban minden mindennel összefügg: a problémák világméretű hálózatát látjuk magunk előtt.
Egy távoli ország diktátorának tettei menekültek tömegeit indíthatják útnak, akik aztán a mi országunkban kopogtatnak menedékért. Egy nagyhatalom gazdasági döntései árhullámként söpörnek végig a világpiacon, és a Föld túlsó felén élők megélhetését tehetik tönkre. A trópusi esőerdők irtása – amit sokszor nemzetközi cégek profitérdekei diktálnak – hozzájárul az éghajlat felborulásához, ami aztán globális szélsőséges időjárási jelenségekben és természeti katasztrófákban jelentkezik. Nincs izolált sziget: még a leggazdagabb, legbékésebb ország sem gondolhatja, hogy hermetikusan el tud zárkózni a világ gondjaitól.
A gazdasági globalizáció korában a tőke szabadon áramlik át a határokon, de a munkások jogai nem; a multinacionális vállalatok ott termeltetnek és szennyeznek, ahol a legolcsóbb és legkevésbé szabályozott, aztán a terméket világszerte eladják. Így történhet meg, hogy a nyugati világ olcsó divatcikkeit bangladesi varrodákban, nyomorbérekért dolgozó munkások állítják elő, gyakran életveszélyes körülmények között – emlékezzünk a Rana Plaza gyárépület összeomlására, amely több mint ezer dolgozó halálát okozta. Az ilyen tragédiák mögött is a globális összefonódás áll: a nyugati fogyasztó pénztárcája, a keleti félteke kizsákmányolt munkaereje és a transznacionális cég profitvágya összekapcsolódik egy végzetes láncolatban.
A politikai hatások is átlépik a határokat. Az autoriter populista hullám, amely az elmúlt években végigsöpört több országon, szintén nem lokális jelenség. Ezek a mozgalmak tanulnak egymástól, finanszírozzák és legitimálják egymást.
Oroszország és Kína aktívan exportálja a megfigyelő technológiáit és cenzúramódszereit más rezsimeknek. A dezinformációs kampányok, amelyek demokratikus választásokat torzítanak, gyakran nemzetközi eredetűek – elég a közösségi médiában terjedő összeesküvés-elméletekre gondolni, amelyek globális hálózatokon át terjednek. Egy autokrata vezető bukása vagy sikere bátorítja a többit: ha a világ közömbösen tűri mondjuk a szaúdi újságíró meggyilkolását, akkor más diktátorok is felbátorodnak, hogy következmények nélkül elhallgattathatják kritikusaikat. Ha egy ország sikeresen bevezet egy új elnyomó törvényt (pl. “külföldi ügynök” címkével illeti a civil szervezeteket), hamar akad követője máshol.
Ugyanakkor a jó példák és ellenállási formák is terjednek. A világméretű összefonódás nem csak a bajokra igaz, hanem a megoldásokra is: a társadalmi mozgalmak inspirációt merítenek egymásból. Az arab tavasz forradalmai például dominóként hatottak egyik ország után a másikra (még ha sajnos sok helyütt kudarcot vallottak is végül).
A klímaaktivisták nemzetközi hálózatban szervezik a sztrájkokat és tüntetéseket – ugyanazon a napon vonulnak utcára fiatalok Stockholmban, Nairobiban és Szöulban is a jövőjükért. Az “Occupy Wall Street” által felvetett 99% vs 1% jelszó bejárta a világot és számos országban a vagyoni egyenlőtlenségek elleni tiltakozások jelmondatává vált. Vagy gondoljunk a #MeToo mozgalomra, ami az egyik hollywoodi esetből kinőve globális méretű diskurzust indított a szexuális erőszakról és hatalmi visszaélésekről.
Mindez azt mutatja, hogy közös sorsunk van. A Föld egyetlen pontján sem mondhatjuk, hogy „ez nem a mi dolgunk”. A klímakatasztrófa, a járványok, a háborúk, a migráció, a gazdasági válságok – mind olyan problémák, melyek nem állnak meg az országhatároknál. Ugyanígy a megoldás sem lehet izolált: együtt vagy sehogy. Ha ezt felismerjük, az már a megoldás kezdete. A globális összefonódások megkövetelik a globális felelősségvállalást.
Fel kell ismernünk, hogy az emberiség egy nagy közösség, és ha ennek bármely része szenved, az előbb-utóbb kihat az egészre. Ez nem valami idealista frázis, hanem kemény valóság. Össze vagyunk kötve, akár tetszik, akár nem. Ezért a patokrácia elleni harcot, a kizsákmányolás felszámolását és a trauma gyógyítását is nemzetközi szinten kell megvívnunk – szolidaritással, együttműködéssel, egymástól tanulva.
Nemzetközi szolidaritás és közösségi önvédelem
Egyre világosabb, hogy az egymással összefonódó világválságokra adott válasznak is összehangoltnak kell lennie. A nemzetközi szolidaritás nem puszta idealizmus, hanem az egyetlen reális stratégia a globális patokrácia ellen.
Mit értünk szolidaritáson? Azt, hogy az emberek és közösségek átérzik egymás sorsát, támogatják egymást a harcaikban, és közösen lépnek fel az igazságtalanság ellen, bárhol is történjen az.
Ez konkrét tetteket jelent: amikor például a fejlett világban dolgozók kiállnak azért, hogy a beszállítói láncokban (Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában) is tisztességes béreket és munkakörülményeket biztosítsanak – szolidaritást vállalnak a távoli munkásokkal. Amikor a nyugati fogyasztók bojkottálnak egy céget, mert az gyermekmunkát alkalmaz a világ másik felén, vagy petíciókat írnak alá egy elnyomó rezsim által bebörtönzött újságíró szabadon engedéséért – az is a nemzetközi szolidaritás példája.
Szükség van erre a mentalitásra: hogy ne hagyjuk a hatalmasokat “oszd meg és uralkodj” alapon kijátszani bennünket egymás ellen, se nemzeten belül, se nemzetek között.
Az utóbbi években biztató jelek mutatkoztak. A globális civil társadalom hálózatai megerősödtek: nemzetközi NGO-k, aktivistahálózatok, online közösségek alakultak ki, amelyek átívelnek földrajzi és kulturális határokon. Gondoljunk a klímamozgalomra: a Fridays for Future megmozdulások egy svéd diáklány egyéni sztrájkjából nőttek ki planetáris méretű tiltakozássá. A világ fiataljai ráébredtek közös erejükre és arra, hogy közösen kell követelniük a változást.
Hasonlóképp, a nők elleni erőszakkal szemben is létrejött egy nemzetközi szolidaritás: Lengyelországtól Argentínáig nők százezrei vonultak utcára az abortuszjogokért vagy a nők elleni erőszak megszüntetéséért, és figyelemmel kísérik egymás küzdelmeit.
Nemzetközi kampányok indultak elnyomó rezsimek bojkottjára, politikai foglyok védelmére, a technológiai óriáscégek megfékezésére, a klímaigazságosságért, stb. Ezek a mozgalmak azt bizonyítják, hogy a világ népei között létezik egyfajta erkölcsi közösség, egy közös értékrend csírája, amely az emberi jogokra, méltóságra, fenntarthatóságra épül.
A nagy rendszerekkel párhuzamosan kulcsfontosságú a közösségi önvédelem fejlesztése is. Mit jelent ez? Azt, hogy a helyi közösségek maguk is aktívan tesznek saját védelmükért és jólétükért, ahelyett hogy pusztán az államhatalomtól várnák a megoldást. A közösségi önvédelem lehet fizikai, gazdasági és kulturális értelemben vett önvédelem is.
Például amikor egy városnegyed lakói éjszakai megfigyelő csoportokat hoznak létre, mert a hivatalos rendőrség korrupt vagy nem elég hatékony – ez a bűnözéssel szembeni önvédelem. Amikor helyi gazdák szövetkeznek, hogy ne a kizsákmányoló felvásárlók diktálják az árakat – ez gazdasági önvédelem. Amikor egy elnyomott kisebbség kulturális egyesületeket, iskolákat, médiát épít ki, hogy megőrizze identitását és hangját hallassa – ez kulturális önvédelem. A lényeg, hogy szerveződünk, együttműködünk és segítjük egymást a közvetlen közegünkben.
A közösségi önvédelem erősíti a társadalom immunrendszerét a patokratákkal szemben. Egy jól szervezett helyi közösség kevésbé kiszolgáltatott a felső hatalmi visszaéléseknek. Ha vannak saját intézményeink – szövetkezeti boltok, közösségi kertek, helyi pénz vagy cserehálózat, független újság – akkor kevésbé függünk a globális rendszertől, és jobban át tudjuk vészelni annak válságait.
Erre számos példa akad: a 2008-as gazdasági válság idején Görögországban és Spanyolországban virágzásnak indultak a helyi kezdeményezések (ingyen konyhák, időbankok, önkormányzati szociális központok), amelyek enyhítették a megszorítások hatását.
A COVID-19 járvány kitörésekor világszerte emberek milliói szerveződtek alulról – bevásároltak az időseknek, maszkokat varrtak, online közösségekben támogatták egymás mentális egészségét. Mindez azt mutatja, hogy bennünk rejlik a szolidáris cselekvés képessége, csak elő kell hívni.
A nemzetközi szolidaritás és a közösségi önvédelem egymást erősítő fogalmak. A globális összefogás ad erőt a helyi cselekvéshez is, hiszen inspirációt és igazolást nyerünk belőle: tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy mások is harcolnak hasonló ügyekért máshol. Fordítva pedig: a sok apró helyi győzelem összeadódva világméretű változást hozhat.
Gondoljunk a demokratikus átmenetekre Kelet-Európában 1989 körül – minden országban a helyi ellenzéki mozgalmak küzdöttek meg a maguk harcát, de egymást biztatva és támogatva végül egész Közép- és Kelet-Európában ledőlt a diktatúra. Vagy gondoljunk arra, amikor a világ különböző városaiban egyszerre tüntetnek a rasszizmus vagy a klímabűnözők ellen – ott egy közös üzenet hangzik el, de ezer hangon, ezer helyen, és így válik erőteljessé.
Elengedhetetlen, hogy felismerjük: csak akkor védhetjük meg szabadságunkat és építhetünk igazságos társadalmat, ha kiállunk egymásért, és nem hagyjuk, hogy határvonalak, propaganda vagy félelem elválasszon minket.
A patokrácia legnagyobb ellensége a szolidaritás. Ha az emberek összetartanak, a pszichopata zsarnokok elveszítik hatalmuk alapját. Egy tömegbázis nélküli diktátor nem diktátor többé. Ezért kell minden szinten – a nemzetközi diplomáciától a szomszédsági közösségig – az összefogás kultúráját építenünk.
Út a tudás- és tudományalapú jóléti társadalmak felé
A diagnózis után a legfontosabb kérdés: hogyan tovább? Nem elég bírálni a fennálló rendszert; konkrét javaslatokra van szükség a jövő építéséhez. Olyan jövőt kell elképzelnünk és megvalósítanunk, amely a tudásra, tudományra és a jólétre épül – szemben a jelen patokratikus, kizsákmányoló renddel. Az alábbiakban összegezzük a legfontosabb teendőket és megoldási irányokat, amelyek egy emberibb, igazságosabb társadalom felé vezethetnek:
Oktatás és kritikus gondolkodás erősítése: A jóléti, tudásalapú jövő alapja a művelt, tájékozott és kritikus gondolkodásra képes lakosság. Radikálisan javítani kell az oktatás minőségét és hozzáférhetőségét világszerte. Befektetés a közoktatásba, a független egyetemekbe, az élethosszig tartó tanulásba – hogy mindenki hozzáférjen a tudáshoz, ne csak egy kiváltságos elit.
Az oktatásban hangsúlyt kell fektetni az érzelmi intelligenciára és etikai nevelésre is, hogy fiataljaink empatikus, felelős felnőttekké váljanak, akik felismerik és elutasítják a pszichopata viselkedést. A kritikus médiaértés oktatása segítene abban, hogy kevesebben essenek áldozatul az álhíreknek és gyűlöletpropagandának. Egy gondolkodni tudó, a történelmet és a társadalmi folyamatokat értő polgárság a legjobb védőoltás a patokrácia ellen.Tudományos tényeken alapuló döntéshozatal: Követelnünk kell, hogy a kormányok és intézmények a döntéseiket bizonyítékokra és szakértelemre alapozzák, ne pedig ideológiára vagy rövid távú politikai haszonszerzésre. Legyen szó klímavédelmi intézkedésekről, járványkezelésről vagy gazdaságpolitikáról, a tudomány konszenzusát kell figyelembe venni. Ehhez transzparens tanácsadói testületekre, nyílt adatokra és a tudós társadalom bevonására van szükség a politikai folyamatokba.
A tudományalapú kormányzás nem azt jelenti, hogy mindent a tudósokra hagyunk – hanem hogy a politikusok nem mehetnek szembe büntetlenül a valósággal. Például a klímacélokat nem írhatják felül a szennyező lobbik érdekei: a tudomány által jelzett határértékek (mint a globális felmelegedés 1,5°C alatt tartása) kötelező irányadóvá kell, hogy váljanak. Ugyanígy, járványok idején a közegészségügyi szakértők javaslatait kell követni, nem pedig összeesküvés-elméletekre hallgatni. A politika és a döntéshozatal “megokosítása” kulcs a jóléti társadalomhoz.Szociális biztonság és egyenlőség megteremtése: A tudásalapú jövő mit sem ér, ha társadalmi tömegek élnek létbizonytalanságban. A jóléti állam eszméjét globálisan újra kell éleszteni és megvalósítani: olyan intézmények és hálózatok kellenek, amelyek senkit nem hagynak az út szélén. Ennek része az egészségügy univerzális hozzáférhetősége (ne legyen kiváltság a gyógyulás), a minimális jövedelem vagy szociális védőháló (senki ne éljen nyomorban, ha munka képtelen vagy munka nélkül marad), a megfizethető lakhatás biztosítása, és a minőségi közszolgáltatások (oktatás, közlekedés, közbiztonság) fejlesztése.
A gazdasági egyenlőtlenségek mérséklésére progresszív adózásra van szükség globális szinten is – a szupergazdagoknak és nagyvállalatoknak méltányos részt kell vállalniuk a közterhekből. Olyan példák lebeghetnek a szemünk előtt, mint a skandináv országok, ahol a magas adók fejében magas szintű közszolgáltatásokat kapnak az emberek, és a társadalom egészségesebb, boldogabb (nem véletlenül e nemzetek vezetik a világ boldogságranglistáit évről évre). A jóléti modell nem luxus, hanem a társadalmi stabilitás és fejlődés feltétele. Egy olyan világban, ahol nincsenek tömegek, akik nyomorba taszítva könnyen manipulálhatók és uszíthatók, a patokráciának is kevesebb esélye van.Gazdasági demokrácia és vállalati felelősség: A gazdaság irányítását vissza kell adni a többség kezébe. Jelenleg a nagyvállalatok és bankok oligarchiája sokszor nagyobb hatalommal bír, mint a kormányok. Ezen változtatni kell. Támogatni szükséges a dolgozói részvételt a vállalatok vezetésében – legyen beleszólása a munkavállalóknak abba, hogyan működik a cég, amelynek az értékét ők termelik meg. Ösztönözni kell a szövetkezetek és egyéb közösségi tulajdonú vállalkozások létrejöttét, amelyek nem a részvényesi profitot, hanem a közösségi jólétet tartják szem előtt.
Szabályozásokkal meg kell akadályozni a multinacionális cégek visszaéléseit: például globális minimumadó bevezetésével és az adóparadicsomok bezárásával, hogy a vállalatok ne bújhassanak ki a közteherviselés alól. Ugyanígy felelősségre kell vonni a környezetromboló vagy emberi jogokat sértő cégeket – pl. büntetőjogi felelősséget kell viseljenek a vezetőik, ha szándékosan károkat okoznak (legyen az egy olajkatasztrófa vagy alkalmazottaik kizsigerelése).
A verseny helyett az együttműködés gazdasági modelljét kell előtérbe tolni, mert hosszú távon az szolgálja a közjót. Ez persze nem megy állami és nemzetközi szintű beavatkozás nélkül: antitröszt intézkedések, a monopóliumok feldarabolása, a közszükségleti szektorok (víz, energia, egészségügy) köztulajdonban tartása mind eszköz lehet a gazdaság humanizálására. A gazdasági demokrácia végső soron azt jelenti, hogy az embereknek nagyobb beleszólása van abba, hogyan oszlanak el az erőforrások és javak – és ez alapvető a patokratikus hatalom megtöréséhez, hiszen így a hatalom alapját képező vagyon felett is kontroll érvényesül.Demokrácia mélyítése és átlátható kormányzás: A politikai intézményrendszert olyan irányba kell fejleszteni, hogy a társadalom valóban ellenőrzése alatt tartsa a hatalmat. A formális demokrácia (választások x évente) önmagában kevés – részvételi demokráciára van szükség. Ez azt jelenti, hogy a polgárok rendszeresen és érdemben beleszólhatnak a döntésekbe. Például szélesebb körben kell alkalmazni a részvételi költségvetést, ahol a helyi közösségek dönthetnek az önkormányzati források egy részének felhasználásáról.
Gyakoribbá kell tenni a népszavazásokat fontos ügyekben, megfelelő garanciákkal, hogy ne lehessen populista manipulációra használni őket. Be kell vezetni a visszahívhatóság intézményét: ha egy képviselő súlyosan visszaél a bizalommal, a választói visszahívhassák idő előtt.
Az átláthatóság is kulcs: minden kormányzati döntést, szerződést, kiadást nyilvánossá kell tenni közérthető formában, hogy az állampolgárok ellenőrizhessék, mi történik. Az információszabadságot erősíteni kell, a leleplező újságírást védeni. A korrupció ellen zéró toleranciát: a korrupt hivatalnok ne úszhassa meg, hanem legyen biztos a lebukás és büntetés. Technológiai eszközökkel (pl. nyílt adatok, blockchain alapú közbeszerzés) is növelhető a kormányzás tisztasága.
A lényeg, hogy a hatalom visszakerüljön a polgárok kezébe. Ha egy társadalom tagjai tényleg urai a saját közös ügyeiknek, akkor a pszichopata vezetők nem tudnak tartósan megkapaszkodni, mert a nyilvánosság fényében hamar lelepleződik alkalmatlanságuk vagy visszaélésük. Az erős demokratikus intézmények a patokrácia legjobb ellenszerei közé tartoznak.Nemzetközi intézmények megreformálása és együttműködés: Mivel a problémák globálisak, a megoldásoknak is azoknak kell lenniük. Az ENSZ-et és más nemzetközi szervezeteket meg kell erősíteni, demokratikusabbá és hatékonyabbá tenni. Ne fordulhasson elő, hogy egy-egy nagyhatalom vétója miatt cselekvésképtelenek vagyunk mondjuk egy népirtás megállításában. Olyan új nemzetközi megállapodások kellenek, amelyek a közös túlélést helyezik előtérbe: például kötelező erejű klímaegyezmények, amelyek betartását szankciók biztosítják; vagy egy globális migrációs csomag, ami a menekültek méltányos elosztását és ellátását garantálja. A nemzetközi pénzügyi rendszerben szabályozni kell a tőkeáramlást, hogy ne zsarolhassák az országokat a spekulánsok (pl. Tobin-adó a pénzpiaci tranzakciókra).
Fontos lenne létrehozni egy Nemzetközi Adóügyi Egyezményt, ami véget vet a "versengő adóparadicsomok" korszakának, és igazságos adóztatást ír elő a transznacionális cégeknek világszerte.
Ugyanígy nem halogatható egy globális járványügyi protokoll kidolgozása sem, hogy egy következő pandémiát közösen, szolidárisan és hatékonyan kezeljünk, ne pedig egymást túllicitálva és egymástól lopkodva a védőeszközöket.
A nemzetközi szolidaritás intézményesítése a végső cél: olyan világ, ahol az országok nem egymás ellen, hanem egymásért dolgoznak. Ez persze hatalmas politikai akaratot és bizalmat igényel, de a civil társadalmak nyomása ebbe az irányba mozdíthatja a vezetőket. Elvégre, ha az emberek hangosan követelik kormányaiktól a felelősségteljes globális magatartást (pl. éghajlatvédelem, fejlesztési segélyek növelése, béketeremtés), az idővel politikaformáló erővé válhat.A kollektív traumák gyógyítása és megelőzése: Végül, de nem utolsósorban, foglalkoznunk kell a társadalmak lelki rehabilitációjával. Nem építhetünk egészséges jövőt traumatizált, feldolgozatlan múltú közösségekre. Támogatni kell azokat a kezdeményezéseket, melyek a múlt sérelmeinek feltárását és orvoslását célozzák.
Például hozzanak nyilvánosságra minden titkosított aktát a diktatúrák bűneiről, tartsanak nyitott társadalmi vitákat a történelmi igazságtalanságokról, ismerjék el hivatalosan és kérjenek bocsánatot az elkövetett állami bűntettekért (legyen az egy kisebbség elnyomása vagy egy háborús agresszió). Ez az emlékezetpolitika megbékélése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a múlt ne mérgezze tovább a jelent.
Emellett invesztálni kell a mentálhigiénés ellátásba: több pszichológust, pszichiátert, közösségi szociális munkást kell alkalmazni, és könnyen elérhetővé tenni a mentális egészség szolgáltatásait, különösen a háború sújtotta övezetekben, mélyszegénységben élő térségekben.
A lelki elsősegély és trauma-terápia nem luxus, hanem szükséges reszortja az újjáépítésnek, akárcsak a lerombolt hidak vagy épületek helyreállítása.
Ahol szükséges, induljanak igazságügyi programok: igazságos kártérítések az áldozatoknak, a bűnösök felelősségre vonása, vagy ha ez nem lehetséges, legalább egy morális elítélése a tetteiknek. A megelőzés is fontos: dolgozzunk azon, hogy ne keletkezzenek újabb traumák. Ez azt jelenti, hogy mindent meg kell tenni a konfliktusok békés megoldásáért, a gyűlöletbeszéd megfékezéséért, a társadalmi feszültségek párbeszéddel való feloldásáért, mielőtt erőszakká fajulnának.
Tanítsuk a fiatal generációkat a békére és együttérzésre – hogy ne ismételjék meg elődeik hibáit.
A fenti javaslatok nem egyszerűek, és nem is valósulnak meg egyik napról a másikra. Ám iránytűként szolgálnak egy emberibb világ felé. Egy olyan világ felé, ahol a társadalmi berendezkedés már nem a pszichopaták kezére játszik, nem termel ki tömeges nyomort és trauma-örökséget, hanem ellenkezőleg: a jólétet fenntarthatóan megosztja, a tudást és kreativitást mozgósítja a közjónak, és együttérző közösségeket épít.
A cselekvés ideje: felemelt fővel a jövőbe
A helyzet komolysága ellenére okunk van a reményre. Az emberiség történelme során sokszor került már szembe látszólag leküzdhetetlen elnyomó hatalmakkal – gondoljunk csak a rabszolgaság intézményére, a kolonializmusra vagy a múlt totalitárius rendszereire. Mindegyikről azt hihette az akkori kortárs, hogy “örökre” szól, mégis mind megbuktak végül.
A változás ereje mindig az emberekből, a közösségekből jött: amikor elegen mondták, hogy elég, és hajlandóak voltak összefogni és cselekedni, a birodalmak meginogtak és összeomlottak. Ma is ebben bízhatunk. A patokrácia globális hálózata erős, de nem legyőzhetetlen. Repedések már most is vannak a rendszerén: egyre többen ismerik fel az igazságtalanságokat, egyre hangosabbak a tiltakozások, egyre népszerűbbek az alternatívák (mint pl. a körkörös gazdaság, a közösségi energiatermelés, a részvételi demokrácia gyakorlatai). Nekünk, hétköznapi embereknek és felelős vezetőknek az a feladatunk, hogy ezeket a repedéseket kiszélesítsük.
Ne becsüljük alá saját erőnket! Minden apró tett összeadódik: amikor valaki kiáll egy igazságtalanság ellen a munkahelyén; amikor aláírunk egy petíciót egy jó ügyért; amikor megtanítjuk gyermekeinknek, hogy legyenek nyitottak és együttérzők; amikor támogatunk egy sztrájkoló dolgozót vagy egy rászoruló családot; amikor felemeljük a hangunkat a hamis propagandával szemben – ezek mind-mind a patokrácia elleni harc kis mozzanatai. Lehet, hogy önmagukban jelentéktelennek tűnnek, de milliónyi ember apró tette képes megfordítani a történelem kerekét. A mai technológia (internet, közösségi média) megkönnyíti, hogy ez a sok kis erő összeadódjon és láthatóvá váljon.
Fontos, hogy ne essünk apátiába vagy cinizmusba. A patokraták azt akarják, hogy elhiggyük: úgysem tehetünk semmit, a "világ már csak ilyen". De ez hazugság. A világ olyan, amilyenné tesszük. A cselekvésvágy az első lépés a változáshoz. Keltsünk hát cselekvésvágyat magunkban és másokban!
Beszéljünk ezekről a problémákról ismerőseinkkel, szervezzünk közösségi fórumokat, tanuljuk meg a jogainkat, támogassuk a bátor oknyomozó újságírást, vállaljunk szerepet helyi ügyekben. Mindenki találhat egy szerepet ebben a küzdelemben a saját képességei és helyzete szerint – legyen az tüntetés, szakértői munka, tanítás, adományozás vagy akár politikai szerepvállalás.
Egy tudás- és jólétalapú társadalom megvalósítása hosszú távú projekt, de nem utópia. Már most is léteznek olyan közösségek és akár országok, amelyek részben megvalósították a fent vázolt elveket – tanuljunk tőlük, és vigyük tovább az ő eredményeiket. A jövő nyitott könyv, amelybe mi írjuk bele a következő fejezetet. Legyen az a fejezet egy felemelő történet arról, hogyan győzte le az emberiség a globális patokrácia sötét korszakát, és hogyan épített egy olyan világot, ahol a hatalom nem a gátlástalan kevesek játékszere, hanem a felelős többség szolgálólánya; ahol a kollektív trauma emléke nem új gyűlöletet szít, hanem együttérzést és szolidaritást; ahol a tudományt és tudást nem elnyomják, hanem megbecsülik; ahol végső soron az Ember győzedelmeskedik az embertelenség felett.
Ez a harc nem könnyű, de közösen és kitartóan sikerülhet. Rajtunk múlik – mindannyiunkon. Emeljük fel fejünket, zárjuk szorosabbra sorainkat, és induljunk el a jövő felé vezető úton, amelyet saját kezünkkel építünk! A nemzetközi szolidaritás és a közösségi cselekvés lángja lobog bennünk – őrizzük és terjesszük, hogy fénye beragyogja az előttünk álló utat.
Használt fő források (téma szerint):
Vagyoneloszlás
Oxfam Report 2023 – „Survival of the Richest”
The Brussels Times – Oxfam-adatok feldolgozása
Szabadságindex romlása
Freedom House 2024 Report – „Freedom in the World”
Axios hivatkozott ezekre az adatokra is
Patokrácia fogalma
Andrzej Łobaczewski – Political Ponerology (könyv)
Wikipedia – "Pathocracy" szócikk
Pszichopaták felülreprezentáltsága cégek élén
Paul Babiak & Robert D. Hare – Snakes in Suits: When Psychopaths Go to Work (könyv)
További kutatások: "The Corporate Psychopaths Theory of the Global Financial Crisis"
Globális éhezés
WHO (World Health Organization) – globális éhezési adatok
UN World Food Programme jelentések
Katonai kiadások
SIPRI (Stockholm International Peace Research Institute) – Military Expenditure Database 2022
Menekültválság
UNHCR (United Nations High Commissioner for Refugees) – Global Trends Report 2022
Klímaegyenlőtlenség
Oxfam – Confronting Carbon Inequality Report
Mentális egészség konfliktuszónákban
WHO, és egy összegző tanulmány a National Library of Medicine platformján (pmc.ncbi.nlm.nih.gov)
Társadalmi mozgalmak és nemzetközi szolidaritás
Fridays for Future, #MeToo, Occupy Wall Street – közismert mozgalmak dokumentált története
Amnesty International, Human Rights Watch adatai
Vamık Volkan: Large-Group Psychology: Racism, Societal Divisions, Narcissistic Leaders and Who We Are Now
Rövidebb összefoglalások a Peace and Conflict: Journal of Peace Psychology folyóiratban
Vamık Volkan: Bloodlines: From Ethnic Pride to Ethnic Terrorism
Általános háttérforrások:
Wikipedia (pl. Patocracy szócikk)
Goodreads idézetek Andrzej Łobaczewski műveiből
Brussels Times, Axios – aktuális társadalmi és gazdasági trendek feldolgozása
#patokrácia #pszichopatákahatalomban #kollektívtrauma #tudásalapútársadalom #jólétiállam #szolidaritás #nemzetköziszolidaritás #közösségierő #kapitalizmusellen
#imperializmusellen #globalispatokrácia #klímavédelem
#gazdaságidemokrácia #tudományosalapúpolitika #emberijogok
#rendszerkritika #szabadságért #demokráciavédelme #kritikusgondolkodás #mentálisegészség #traumafeldolgozás
#környezetiigazságosság #klímaigazságosság #függetlenmédiáért
#oktatásreform #közösségépítés #antipatokrácia #éghajlatváltozásmegfékezése #emberiségjövője